VÍZIBAROMFIAK: A KACSA ÉS A LIBA

 

Házikacsa fiókáival

 

 

 

 

 

 

Háziludak

A tyúkfélék viszonylag késői térhódítása lehetővé tette, hogy a madárhúsra kívánkozó ember domesztikáljon két, Eurázsia-szerte elterjedt vízközelben élő szárnyast, a tőkés récét („vadkacsa”) és a nyári ludat („vadliba”). 
Ázsiában még a bütykös lúdnak is vannak háziasított utódai.
Ezek a madarak csapatokba verődve éltek, a fiatal példányok elfogása aránylag könnyen mehetett – akár csapdázással.
További előnyeik a következőek voltak:
-elegendő húst adtak (mondjuk egy családi étkezéshez)
-könnyen szelídültek és szaporodtak is fogságban, a fészekhagyó fiókák sem igényeltek különösebb törődést
-mindenféle kiegészítő takarmány nélkül is tarthatóak voltak, bár a szemestakarmányt, a különféle ételmaradékokat nagyon meghálálják mind a mai napig

 

Az emberi tenyészkiválasztás, a domesztikáció alaposan átformálta a vad ősöket. Kinevelte belőlük például a vándorlás ösztönét, hiszen a rászoruló háziszárnyasokat óvta, etette legalább a téli időszakban. Megváltoztatta a párban élést is, egy-egy hím állathoz a fajtatiszta tenyésztésben több tojó tartozik (hárem). A hús- és a kettőshasznosítású fajták jóval nagyobbak és nehezebbek lettek őseiknél. A tojáshasznosításra szelektált fajták nagyrészt elvesztették költőösztönüket ( mint a házi tyúk tojáshasznú fajtáinál).

 

 

HÁZI KACSA
A házi kacsa (Anas platyrhynchos domestica) a récefélék családjába tartozó baromfi, a Tőkés réce (vadkacsa) alfaja.

Tőkés réce pár

 (Egy fajta, a török vagy mósuszkacsa  a dél-amerikai pézsmaréce (Cairina moschata) leszármazottja. A többi kacsával párosítva terméketlen hibridet ad, az úgynevezett mulardot.)
A kacsa háziasítása több mint 2000 évre nyúlik vissza. 
Az ősök azok a vadkacsák voltak, melyek a folyók, tavak és mocsarak környékén éltek Eurázsiában. 
Az ókori Egyiptomban és a világ más részein is széles körben vadásztak vadkacsákra, de nem háziasították őket.
A kacsákat az ókori Rómában is említik, legalább az ie 2. század óta.De a leírások alapján (leginkább Columella ) a római mezőgazdaságban a kacsákat csak megszelídítették, nem háziasították. A római korban nem létezett kacsatenyésztés, a vadkacsák tojásainak begyűjtése szükséges volt a kacsafarmok elindításához.
Ázsiában, főleg Kínában korán sikerült a háziasítás, a nagy kiterjedésű öntözött, vízzel elárasztott rizsföldeken. 

Az idők során a házi kacsa az egész világra elterjedt, és a mai napig széles körben tartják igénytelen háziállatként, legfőképpen vizek közelében.
Az emberek biztosítják nekik a táplálékot és a menedéket. Néhány házi kacsa szabadon él a természetes élőhelyeken is, ahol a természetes táplálékforrásokkal együtt akár önellátóvá válhatnak.
Világszerte évente körülbelül 3 milliárd kacsát vágnak le hús céljából. 

 

 

Fehér Campell kacsák

Kínában óriási a népszerűsége, ott sokkal nagyobb mennyiségben tenyésztik, mint nyugaton. Az ázsiai országokban, még ma is fontos szerepet játszanak a hagyományos gasztronómiában és kultúrában.
A nyugati világban nem olyan népszerűek, mint a csirke, mivel a csirkének sokkal több fehér, sovány húsa van, és könnyebben tartható zárt helyen, így a csirkehús összára sokkal alacsonyabb, míg a kacsahús viszonylag drága. A kacsa húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat.
A kacsa tojását - amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál - csak alaposan megfőzve fogyasztható, mert paratífusszal fertőzött lehet. 
A kacsa fosztott tollát is felhasználják.

 

 

A kacsafajtákat három csoportba sorolják, hasznosítás alapján: hús, tojás és kettős hasznosítású.
Húshasznosítású kacsák
„Akit mindenki ismer”:

 Pekingi kacsa
Két változata is létezik,
- a népszerű, mindenfelé elterjedt, fajtatisztán és keresztezési partnerként is nagyon elismert 

Amerikai Pekingi kacsa 

A kínaiak  már 1000 éve kifinomult kacsatenyésztők voltak. Az általuk létrehozott számos fajta közül 92 volt a „shi-chin-ya-tze” , ami nagyjából annyit jelent, mint "tízkilós kacsa”.
1872-ben 4 eredeti kínai kacsa érkezett (élve, nem pecsenyeként) az USA-ba, Josef Palmer madarai. Ezeket tenyésztésbe vették, utódaik lettek az Amerikai Pekingi kacsák.
Attól kezdve, hogy a  Kínából származó kacsák eljutottak az Egyesült Államokba, a hústermelésre szelektált tenyésztése elsősorban a nagy méretre, az jó izmoltságra és a nagy növekedési erélyre irányult. Ezért a brit nagytestű, szintén fehér tollú Aylesbury kacsával keresztezték az alapállományt.
Évi tojástermelése 100 felett várható.

Veszélyeztetett, ritka fajta a

Német Pekingi kacsa

A friss, Amerikából importált, kínai jegyeket mutató kacsákat Japánból holland közvetítéssel érkezett „futó” típusú, függőleges állású madarakkal keresztezték. Sajnos a fajta népszerűsége hamar leáldozott. Évente kb. 80 tojást tojhat.

 

Egyéb húsfajták:

Aylesbury kacsa 

 

Angol eredetű fajta. Nagytestű kacsa, a gácsér 5 kg feletti súlyú, a tojó is 4,5 kg. Fehér tollazatú, rózsaszínű csőrű, narancssárga lábakkal rendelkezik.
 A fajta pontos eredete nem ismert, de a kacsatenyésztés a XVIII. században vált népszerűvé a buckinghamshire-iAylesbury-ben, amikor a fehér toll iránti igény egyre fontosabbá vált a párnaipar ellátásában . A XIX. század folyamán a régió kacsáit méretük, felépítésük és színük alapján választották ki, hogy olyan egyedeket kapjanak, akiket ma Aylesbury kacsaként ismerünk. London és környéke összes kacsahúsigényét Aylesbury szolgálta ki.
Különösen jól fejlett gerince tartja erős testét párhuzamos a talajjal. Húsát rendkívül ízletesnek tartották a hozzáértők.
Ezt a fajtát is az Amerikai Pekingi kacsa váltotta fel.

 

Pomerániai kacsa

A legrégebbi német házikacsafajta. Ezt a közepes méretű szabadtartású kacsát fehér mellfolt jellemzi. Közeli rokonai a svéd kék kacsa és a shetlandi kacsa.
Németországban védett régi fajta, kihalásveszélyezettnek minősül .
 
A különböző színű mellfoltos kacsákat már a 19. század hajnalán Pomerániában, majd Poroszországban említik , mint az ősi helyi természetes fajták leszármazottát. . Ekkor arról van szó, hogy válasszanak hústermelő kacsának gyors növekedésű, közepes méretű fajtát. 

Egyéb húsfajták : angol és francia Rouen, Bourbonnais, Moszkvai fehér kacsa, Baskír kacsa stb.

 

Francia Rouen kacsák kiállításon

 

Moszkvai fehér kacsák

 

 

Vegyes (hús és tojás) hasznosítású kacsafajták

 

Cayuga kacsa

A Cayuga őshonoshonos fajta Észak-Amerikában. Nevét a egy, a lakóhelyét jelentő tónak köszönheti New York államban.
Fekete kacsa, sötétzöld fejjel. A smaragdkacsa leszármazottja, mivel ugyanazokkal az irizáló tulajdonságokkal rendelkezik, fekete tollazatú kacsákkal keresztezve.
A Cayuga közepes méretű és nagyon robusztus kacsa, amely lehetővé teszi, hogy ellenálljon az észak-amerikai hosszú és hideg teleknek.  Az egyetlen elismert szín a fekete. A többi fekete tollazatú hazai fajtához képest csak ez az egy fajta tolla sötétzöld irizáló visszaverődésű. Csőre, lába és úszóhártyája fekete. Tojásai is feketék vagy sötétszürkék
1874 végéig a XIX. században, ez a kacsafajta látta el hússal New Yorkot és környékét, mielőtt felváltotta az amerikai Pekingi kacsa.

 

Allier fehér kacsa

Francia fajta, a Bourbonnais fehér leszármazottja.
Az Allier fehér nagy, koránérő kacsa, a gácsér meghaladhatja a 4  kg- ot , a tojó esetében pedig a 3,5  kg-ot . Kiváló hizlalóképessége miatt rusztikus, masszív és zömök. Tollazatának fehérnek kell lennie, sárga vagy sáfrányos foltok és visszaverődések nélkül. Csőre rózsaszínű fehér, és nem tartalmazhatnak sem sárga, sem fekete jeleket.
 Hasonlóan a Capitolium libáihoz, a kacsák hápogása a legutóbbi háború alatt figyelmeztette a lakosság egy részét a bombázásokra, és ezzel nagyon sok ember életét mentette meg.
Frebourg városa ennek elismeréseképpen emlékművet állított a kacsáknak.

 

Angol Campbell kacsa, Khaki színváltozat

Ez a kacsafajta szép színváltozata, a Khaki (bézs) révén az egész világon ismertté vált.
 Az angol Khaki Campbell fajtáját 1901 körül Angliában Miss Campbell kacsatenyésztő hölgy hozta létre az angol Rouen kacsa, az Indiai futókacsa és a tőkés réce felhasználásával.
Közepes méretű, jó arányú, elegáns, mégis kövér kacsa. A legnépszerűbb házi vegyeshasznosítású fajta, magas tojástermelési képességgel rendelkezik.
Fehér változatát csak 1934-ben fogadták el.

 

 

Belga „Erdei” kacsa, fehér színváltozat

Ezt a fajtát a Forest-lez-Brussels („Brüsszel erdeje”) városában élő Herman Bertrand tenyésztette ki a XX. század elején a szintén belga fajta Dendermonde kacsafajta felhasználásával. . Célja egy kéktollazatú és sötét szegélyű kacsa rögzítése volt . Hivatalos szabványát 2001-ben szerezte meg.
Rusztikus kacsa, szilárd felépítésű, anélkül, hogy túl nehéz lenne, kissé megemelt testtartással. Különlegessége hosszú és szinte egyenes csőre amely még a fehér példányoknál is mindig kékesszürke (a fekete foltok a csőrön tolerálhatók).

 

Egyéb kettőshasznosítású kacsafajták: Szász kacsa, Orpington kacsa, Campbell kacsa fehér színváltozata, Walesi Harlequin kacsa stb.

 

.

Szász kacsacsalád

Orpington kacsa

Walesi harlequin kacsa

 

 

Tojáshasznosítású kacsafajta

 

Indiai futókacsa

Őseit a britek Ázsiából importálták a XIX. században. Pontos származása a szerzők szerint különbözik, Malajziát, Kínát és Észak-Indiát is említik. A fajtát ezekben az országokban nagyon ősiként emlegetik, ezt bizonyítják a Jáva szigetén talált rajzok, amelyek arra utalnak, hogy a fajta már 2000 évvel ezelőtt is létezett. Az angol tenyésztők kiválasztották jó tojásrakási tulajdonságai miatt, és valószínűleg különböző angol fajtákkal keresztezték az alapállományt. Egy jó tojó Indiai futókacsa évente elérte a 350 (!) feletti tojást is. Akár 5 éves koráig folytathatja ezt a teljesítményét.

Népszerűséget sajátos testtartásának köszönheti, amely szinte függőleges és mindig a futás benyomását kelti. Kis súlyú kacsa, 1,75-2 kg között van, de húsa méretétől függetlenül bőséges és ízletes. Ennek a könnyű kacsának kevesebb az élelmiszerigénye, mint a nagyobb fajtáknak, emellett férgekkel és rovarokkal táplálkozik, amelyeket a földben és a fűben turkálva talál, igy . az indiai futókacsát fel lehet használni a meztelen csigákkal és csigákkal szemben, amelyeket könnyen megtalál és megesz 
Minden kacsaszínben előfordulhat.

 

 

Különleges házikacsa fajták

Érdemes megemlíteni, hogy a házi kacsák egy részét vidám, bohókás magatartása, szépsége, különlegességet mutató külleme, esetleg ritkasága miatt házikedvencként is tarthatják. (Itt nem a díszrécékről van szó, csupán a tőkés réce leszármazottairól!)

 

Búbos kacsa

A Búbos kacsa a házi kacsa fajtája . Valószínűleg a hollandok importálták Európába Kelet-Indiából. 
Különlegessége heterozigóta jellegéből adódik: egy genetikai mutáció a koponya deformációját okozza.
A búbos kacsa és a búb nélküli nélküli, de a fajtához tartozó kacsa utódai általában 50% -ban búbos és 50%-a búb nélküli. Két búbos utódainak 25%-a sajnos életképtelen, 25% búb nélküli, de itt is 50% esély van életképes búbos kacsák kelnek a tojásokból.
A búb széles, és a koponya tetején középen áll. A búbos kacsa hosszú, kissé ívelt nyakú, közepesen hosszú testű és széles mellkasú. Minden kacsaszínben elfogadott.
A faj törpe változatát, a Miniatűr búbos kacsát 1997-ben ismerték el. Az állatokat elsősorban h díszállatokként keresik. A búbbal kapcsolatos genetikai problémák miatt nem gyakori fajta. 

 

 

Szarka kacsa

Jellegzetes fekete-fehér jegyei vannak, amelyek az európai szarkára (Pica pica) emlékeztetnek, először 1921-ben írták le Angliában, 1926-ban tenyésztői klubja is megalakult Akkoriban két ismert színváltozata volt, a fekete-fehér és a kék-fehéret. 1997-ig, amikor is elfogadták a csokoládé-fehér változatot. 
Németországban is létrejött egy tarka kacsafajta, az Altrheiner Elsterenten , az 1970-es években tenyésztette ki Paul-Erwin Oswald. Az Entente Européenne ugyanazon fajtaként kezeli a két változatot.
Régen húskacsának tenyésztették (a mell tollazata fehér volt), napjainkban dekoratív kiállítási állat és kedvenc.

 

Kopasznyakú törpekacsa/ Cou-Nu (meztelen nyakú)
Ez a francia  fajta egy mutáció eredményeként jött létre, Pierre Delambre Clamartban található baromfitelepén.  Jean-Claude Périquet  írta: "1992-ben a Colverts kacsáim ivadékai között meglepve találtam 3 kiskacsát, amelyek különböztek a többitől. Valójában úgy tűnt, hogy ezek a kacsáknál szokatlan génekkel rendelkeznek ki, ez a "csupasz nyak" volt. 2 gácsér, 1 tojó, de egymás között csak terméketlen tojások lettek. Ekkor Colverts kacsákat helyezett a kopasznyakúak közé.  „Az így létrejött kiskacsák mind normál Colverts-ek voltak, egyetlen csupasznyakú sem volt, ez arra engedett következtetni, hogy a csupasznyakú gén recesszív. Ezekből az első generációs kacsákból kaptam az első csupasznyakú kacsáimat.” 
Ez a fajta számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a kacsák között egyedülállóak: részben csupasz nyak, fej és hasi területek, pikkelyek hiánya a tarsuson és az ujjakon, a nagy szárnytollak és a farok sorvadása. A hím körülbelül 1,2 kg, a nőstény 1,1 kg; az 50–60 grammos tojások héja zöldes, a fehéres héj rendkívül ritka. Kiskacsáit külön kell nevelni a többi aprójószágtól, mert különben „elnyomják” őket a többiek.
Ez a ritka gén régebben magyar állományokban is felbukkant, a francia fajták valamelyikével cseppvér vagy fajtaátalakító célzattal keresztezett Magyar kacsa állományokban.
A törpe nagyság a csupasznyakúsággal együtt jelentkezik itt is.  

 

 

Törpe kacsa / Csalikacsa

Pontos eredete nem tisztázott, de úgy gondolják, hogy Ázsiából importálták őket Hollandiába. A hollandok a tenyésztett csalikacsákat nagy vadszárnyas ketreccsapdákban használták, és szándékosan tenyésztették nagyhangúnak, hogy hangosan hápogva vonzzák a vadkacsákat a csapdába. Ami Hollandiában működik, az Nagy-Britanniában is működött, és a csalikacsákat ott és Amerikában is használták ugyanerre a célra.
Csak nagyon óvatosan tarthatóak másfajta kacsák közt, mivel sekélyebb, könnyebben elérhető vizesmedence szükséges a tartásukhoz, a nagyobb madarak „elnyomhatják” őket. A gácsér 600-700g, a tojó: 500-600g. Búbos változata is van.
Méretük ellenére a legzajosabb kacsák. 
A törpe kacsák a gyerekek kedvencei méretük, könnyen szelídíthető természetük és könnyű kezelhetőségük miatt. Vigyázat, nagyon jól tudnak repülni, és sok tulajdonos akadt már, aki hazatérve kacsáit sehol nem találta.

és végül:
Magyar kacsa
A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, eredeti hazai kacsafajtánk.
Pekingi kacsával (fehér) és Roueni kacsával (vadas színű) keresztezésekkel nemesítették. 
Leggyakrabban fehér, ritkábban tarka (vadas) és barna színben ismeretes. Testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik. Végtagjai rövidek, csőre színe a fehér változatnál sárgásvörös, a tarka(vadas) változatnál szürkészöld, sárga pigment nélküli.

A magyar kacsa kitűnően hizlalható és tömhető, húsa rendkívül ízletes, lédús és finom rostú. 
Nagy ellenálló képességű és jó élelemkereső fajta. 
Fajtatiszta egyedei még kisebb létszámban föllelhetők Erdélyben és az alföldi tanyavilágban. A gödöllői génbankban kialakított fehér és tarka (vadas 124 színű) változat 2004-től magyar kacsa néven, 2009-től fehér magyar kacsa, illetve tarka (vadas) magyar kacsa néven elismert, őshonos fajta.